Két jó hírem is van nektek :3 Az első, hogy ez az eddigi leghosszabb rész, amit összehoztam *.* A második pedig, hogy most, hogy itt a nyár, és én hazaértem a 3.-ik táborból is (összesen négy napot voltam otthon ebben a hónapban O.O) nekikezdek egy projektnek :3 majd ide írom ki, amikor elkezdődik addig is pedig hozom a részeket :D ennyi lenne egyenlőre a bejelenteni valóm, úgyhogy jó olvasást ^^
Minden
egyes nap megnéztem, hogy kaptam e Castieltől SMS-t, e-mailt, vagy bármit, de
soha semmit. Idegesített, hogy nem tudom, mi történt vele, csak úgy egyik
napról a másikra elment. A suliban megkérdeztem Natanieltől is, hogy tud e róla
valamit, de ő csak a tekintetét az égre emelve azt mondta, hogy Cas szokott
ilyet csinálni, és hogy teljesen feleslegesen aggódok miatta.
Ez
szép és jó. Viszont én hülye azt gondoltam, hogyha már szerelmet vallott nekem,
akkor értesít arról, hogy hová megy, de legalábbis arról, hogy egyáltalán
elmegy… De persze az nem vallana rá. Amióta ő elment, szinte minden nap
rosszkedvű voltam, bár ezt a suliban nem mutattam ki, ugyanúgy mindenkivel
„jókedvűen” dumáltam, mint eddig.
A
mai reggel is ugyanúgy indult, mint ebben a két hétben bármelyik. Felkeltem,
gépiesen elkészültem, megreggeliztem, és elmentem suliba. Mivel még bő
háromnegyed órám volt becsengetésig, ezért kint az udvaron leültem az egyik fa
alá, elővettem a rajzfüzetemet, és rajzolgatni kezdtem. Igazából nem is fogtam
fel, hogy mit rajzolok, csak amikor már készen volt. Egy szürke szempár
díszelgett a lapon, amit kitéptem a füzetből, összegyűrtem, és a táskámba
dobtam. Úgy döntöttem, hogy inkább rajzolok egy nagy rózsát, a közepén egy
koponyával. Teljesen belemélyedtem a rajzolásba, húztam a vonalakat,
radíroztam, árnyékoltam, egészen addig, amíg valaki elém nem állt, és engem
árnyékolt be. Felnéztem, és nem akartam hinni a szememnek.
Castiel
állt előttem.
A
szokásos, kissé fölényes vigyorral pillantott le rám. Egy másodpercig, a
dühömet elfedve, unottan a szemébe néztem, majd újra a lap fölé hajoltam.
-Mi
az, nem is köszönsz nekem? –kérdezte, és a hangjában meglepettség bujkált.
–Vagy elvitte a cicád a nyelved?
-Csá.
–mondtam neki, de továbbra sem néztem rá. –Most jó?
-Mi
bajod van? –kérdezte Cas, és leguggolt mellém. Most végre ráemeltem a
tekintetem. A szemöldökét összeráncolta, és értetlenül nézett rám.
-Hogy
mi a bajom? –sziszegtem, nehogy az a pár, udvaron lézengő diák meghalljon.
–Ugyan, semmi. Elvégre csak két hétre tűntél el minden szó nélkül, az még nem a
világ, ugye?
Cas
dühösen fújtatott, és amikor megpróbáltam felállni, megragadta a csuklóm, és a
földön tartott.
-Akarod
tudni, hogy hol voltam? –kérdezte dühösen.
-Én
nem fogok kíváncsiskodni, és különben is, kezdődik az óra.
Ezzel
a mondattal kitéptem a csuklómat a szorításából, felálltam, és gyors léptekkel
bementem a terembe. Most kivételesen nem a leghátsó padba ültem, hanem legelőre
mentem, oda ahol Nat ült. A fiú mélyen a gondolataiba temetkezve bámulta a
roppant érdekes falat.
-Nem
gond, ha ma ide ülök? –kérdeztem tőle, mire összerezzent. Komolyan, mostanában
olyan elvarázsolt, mint még soha.
-Nem,
nem, nyugodtan ülj csak ide. –mondta, és hívogatóan megütögette a mellette lévő
széket. Egy kedves mosollyal köszöntem meg neki, és leültem. Pár perc múlva
bejött a tanár, és elkezdődött az óra. Tudtam, hogy Castiel is bent van,
éreztem a tekintetét a hátamon, elképzeltem, ahogy döbbenettel, vegyes dühvel
néz rám. De nem érdekelt, mert nagyon dühös voltam rá amiatt, hogy szó nélkül
itt hagyott.
Nagyjából az óra
felénél, amikor félálomban, a fejemet a kezembe támasztva ültem, egy
papírgalacsin landolt az asztalomon. Kissé keszekusza, ám valahogy mégis
elegáns kézírással ennyi állt benne:
Óra
után gyere fel a tetőre!
A
szememet az égre emeltem, összegyűrtem a cetlit, behajítottam a táskámba a
rajzom mellé, és úgy döntöttem nem törődök vele. Viszont óra után valamiért
mégis felmentem. Castiel a tető szélénél állt, karba tett kézzel, és az udvart
bámulta elgondolkodva. Odasétáltam hozzá, megálltam mögötte és igyekeztem nem
lebámulni a szédítő mélységbe.
-Tudod
az én szüleim egy légitársaságnál dolgoznak, apám pilótaként, anyám stewardessként.
–fogott bele minden átvezetés nélkül. –Nagyon keveset vannak otthon, folyton
utaznak, keresztül a világban. Azon az estén, amikor megcsókoltalak, és
hazamentem, meglepetésként mindketten otthon vártak, becsomagolt bőröndökkel,
és azzal a felkiáltással, hogy elutazunk Floridába. Minden olyan gyorsan
történt, azonnal mentünk a reptérre, én meg otthon hagytam a telefonomat, és
erre csak Floridában jöttem rá. Szóltam a szüleimnek, de azt mondták, hogy
drága onnan telefonálni, internet meg nem volt. Megpróbáltam így is valahogy
megoldani, de sajnos nem jártam sikerrel. Így már remélem megérted miért nem
jelentkeztem, és megbocsájtasz.
Odajött
hozzám, megfogta a két kezemet, és a szemembe nézett.
-Persze,
hogy megbocsájtok. –sóhajtottam. Úgy látszik, nem tudok tartósan haragudni rá,
és ez azért elég idegesítő…
-Helyes,
bár bevallom vicces vagy, amikor dühöngsz. –mosolygott. Visszatért a régi
Castiel…
-Na
kösz. –nevettem.
-Kérlek,
legközelebb próbálj meg kevésbé hülyén gondolkozni. A barátnőm vagy, szántszándékkal
nem tűnnék el, előled nem.
A
barátnője… Olyan fura volt ezt így kimondva hallani, de nagyon jól esett.
Lehajolt hozzám, és finoman megcsókolt. Kellemes érzés járt át. Jó volt
megismerni Cas gyengéd oldalát, pláne, hogy az első találkozásunknál még azt
sem gondoltam volna, hogy van ilyen oldala. Akkor olyannak tűnt, aki a csajokat
csak kihasználja. Most mégis olyan szeretet áradt belőle, amilyet még nem
éreztem senki felől. Hozzá simultam, és átkaroltam a nyakát, mire ő átfogta a
derekamat. Jó érzés volt így, a karjában lenni. Kicsivel később finoman eltolt
magától, és a fülem mögé simított egy hajtincset.
-Mi
ez a hirtelen kedvesség vöröske? –kérdeztem kihívóan, mire elfintorodott.
-Nekem
is lehetnek gyenge pillanataim, nem picúr? –kérdezett vissza, és összeborzolta
a hajamat. Viszonylag erősen belebokszoltam a vállába, és amikor elkapott
volna, nevetve kiperdültem az útjából, és lefutottam a következő órára. A
következő szünetben megint volt egy kis elintéznivalóm a DÖK teremben. Klubot
kellett választanom, mert állítólag mindenkinek kell egy klubba tartoznia, és
az igazgatónő már így is pipa rám, nem lenne szerencsés még inkább kivívni a
haragját. Végre nem rémítettem halálra Natot sem, mert amikor beléptem
felnézett, és rám mosolygott.
-Szia
Nat. –köszöntem neki. –Úgy hallottam klubot kell választania minden diáknak.
Azért jöttem, hogy elintézzük.
-Persze
Rose, foglalj helyet.
Leültem
az egyik székre, szemben az ajtóval. Nataniel mögém lépett, és letett elém egy
papírt, amin a klubok nevei voltak. Gondosan áttanulmányoztam: volt kosárlabda,
kertész, zene, kézműves és rajz klub. Pár percig vacilláltam, hogy a zene, vagy
a rajz klub legyen e, de végül a rajz mellett döntöttem. Tettem egy kis X-et a
rajz klub mellett lévő négyzetbe, felálltam, és odaadtam a lapot Natanielnek.
-Meg
is van. –mosolyogtam. –A rajz klub teljesen nekem való.
-Nem
is tudtam, hogy szeretsz rajzolni. Majd megmutatod egy rajzodat?
-Persze.
Egyszer majd le is rajzollak, csak most megyek tesire.
-Rendben,
és köszönöm. –mosolygott, és átölelt. Szorosan tartott, és nem is akart
elengedni, én pedig már kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Egy normál ölelés
nem tart pár másodpercnél tovább, vagy mégis…?
-Öhm…
Nataniel… Tényleg mennem kéne.
-Igaz,
sajnálom. –mondta, elengedett, és elkezdte a papírjait rendezgetni. Összevont
szemöldökkel néztem rá, majd elindultam a tesi terem felé. Amikor kiléptem a
DÖKös terem ajtaján, az amúgy üres folyosón gyorsan távolodó léptek zaja ütötte
meg a fülem. Körbe néztem, de nem láttam senkit, úgyhogy folytattam az utam.
Óra után én zuhanyoztam a legtovább, úgyhogy, mivel ez volt az utolsó óránk, az
udvaron már nem volt senki. Bementem a folyosóra, és ekkor kiabálást hallottam:
-Na
idefigyelj kis DÖK elnököcske! Először is semmi közöd hozzá, hogy hol voltam,
ezért nem is fogom az orrodra kötni. Másodszor, ha nem szállsz le a
barátnőmről, akkor azt nagyon meg fogod bánni, megértettél?!
Ez
Cas hangja! Gyorsan a folyosó végéhez futottam, és egy kanyar utáni meg is
láttam őt. Éppen Natot nyomta az egyik szekrénynek, aki megpróbált ugyan
ellenállni, de Cas erősebbnek bizonyult. Éppen ütésre emelte a kezét, de
odarohantam, és megfogtam az öklét még a levegőben.
-Castiel
ne! –kiáltottam. Mindketten döbbenten fordultak felém.
-Rose,
te meg mit…? –kezdte Nat, de Castiel félbeszakította.
-Te
csak ne szólj hozzá! –mordult rá.
-Castiel,
kérlek, ne sodord magad nagyobb bajba, még a végén kirúgnak. Hagyd őt!
Láttam
rajta, hogy mondani akar valamit, de csak kitépte az öklét a kezeim közül, és
dühösen elvonult. Utána akartam futni, de Nataniel megragadta a könyökömet, és
nem engedett.
-Ti
együtt jártok? –kérdezte döbbenten, de ez amolyan költői kérdés volt.
–Sajnálom, ha ezt tudtam volna…
-Nat,
kérlek, ezt majd megbeszéljük, de most utána kell mennem, mert félek, hogy
valami hülyeséget csinál.
Nat
keze lecsúszott a könyökömről, én pedig elrohantam. Kifutottam a suliból, de
Cas nem volt az udvaron. Átfutottam a fél várost, de nem találtam meg sehol,
ráadásul beesteledett. Haza kellett mennem. Lehajtott fejjel, zsebre dugott
kézzel sétáltam a haza vezető úton, és egy-két könnycsepp gurult ki a
szememből. Cas csak most ért haza, és erre megint eltűnik, ráadásul dühösen. Ki
tudja mit csinált. Befordultam az utcámba, és ekkor halkan egy gitár hangját
hallottam. Követtem a hangot, ami a házamhoz vezetett, és amikor beléptem a
kertkapun, láttam, hogy Castiel ül a verandán, és ő játszik a gitáron, lehunyt
szemmel egy szerelmes számot. Leültem mellé, és bár nem igazán vett rólam
tudomást, tudtam, hogy érzi, hogy ott vagyok.
Figyeltem
a kezeit, ahogy a jobb kezével ügyesen pengette a húrokat, a ballal pedig
változatos hangokat csalt elő, pusztán azzal, hogy másképp fogta le az adott
húrt. Gyönyörűen játszott. A tekintetemet az arcára emeltem. A vonásai teljesen
kisimultak, egyenes haja szögletes arcába hullott. Amikor az utolsó hangot
pengette meg, kicsit elmosolyodott, kinyitotta a szemét, és letette maga mellé
a gitárját. Mondani akartam valamit, de nem tudtam, mert átkarolta a vállamat,
és egy apró csókot lehelt a számra.
-Nem
értem miért nem engedted, hogy egy kicsit megüssem azt a kis strébert.
–suttogta mosolyogva. –Legalább megtanulta volna, hogy ne érjen a barátnőmhöz.
-De
kirúghattak volna.
-Az
engem nem érdekel. Nem tudod milyen érzés volt, amikor benéztem a DÖK-ös
terembe, és az a bájgúnár ott tartott téged átölelve. Úgy éreztem, hogy
bemegyek, és péppé verem azt az idiótát… Nem vehet el tőlem!
-Nem
fog. –mondtam, és hozzá bújtam. Adott egy puszit a fejem búbjára.
-Menj
be, és aludj egy nagyot. Holnap reggel eljövök érted, oké?
-Rendben.
Cas
felsegített, kinyitottam az ajtót, és egy apró csókot adtam neki.
-Jó
éjt Castiel.
-Jó
éjszakát Rosalien. –suttogta, és egy puszit adott az arcomra. –Szeretlek.
Ezzel
elment, én meg ott álltam az ajtóban, és megint csak meg se bírtam szólalni.
Először mondta nekem, hogy szeret.
Amikor
bementem a nővérem elkezdett faggatni, mert természetesen az ablakból kémlelt
minket. Mindent elmondtam neki, a két héttel ezelőtti dolgokat is, és ő persze
ujjongott. Aztán megcsináltam a házimat, lefürödtem, és lefeküdtem aludni.
Elalvás előtt egyetlen szó visszhangzott a fejemben, az ő hangján:
Szeretlek.
