Felszínre kerül a konfliktus

Hellooooooo :D
Két jó hírem is van nektek :3 Az első, hogy ez az eddigi leghosszabb rész, amit összehoztam *.*  A második pedig, hogy most, hogy itt a nyár, és én hazaértem a 3.-ik táborból is (összesen négy napot voltam otthon ebben a hónapban O.O) nekikezdek egy projektnek :3 majd ide írom ki, amikor elkezdődik addig is pedig hozom a részeket :D ennyi lenne egyenlőre a bejelenteni valóm, úgyhogy jó olvasást ^^

Minden egyes nap megnéztem, hogy kaptam e Castieltől SMS-t, e-mailt, vagy bármit, de soha semmit. Idegesített, hogy nem tudom, mi történt vele, csak úgy egyik napról a másikra elment. A suliban megkérdeztem Natanieltől is, hogy tud e róla valamit, de ő csak a tekintetét az égre emelve azt mondta, hogy Cas szokott ilyet csinálni, és hogy teljesen feleslegesen aggódok miatta.

Ez szép és jó. Viszont én hülye azt gondoltam, hogyha már szerelmet vallott nekem, akkor értesít arról, hogy hová megy, de legalábbis arról, hogy egyáltalán elmegy… De persze az nem vallana rá. Amióta ő elment, szinte minden nap rosszkedvű voltam, bár ezt a suliban nem mutattam ki, ugyanúgy mindenkivel „jókedvűen” dumáltam, mint eddig.

A mai reggel is ugyanúgy indult, mint ebben a két hétben bármelyik. Felkeltem, gépiesen elkészültem, megreggeliztem, és elmentem suliba. Mivel még bő háromnegyed órám volt becsengetésig, ezért kint az udvaron leültem az egyik fa alá, elővettem a rajzfüzetemet, és rajzolgatni kezdtem. Igazából nem is fogtam fel, hogy mit rajzolok, csak amikor már készen volt. Egy szürke szempár díszelgett a lapon, amit kitéptem a füzetből, összegyűrtem, és a táskámba dobtam. Úgy döntöttem, hogy inkább rajzolok egy nagy rózsát, a közepén egy koponyával. Teljesen belemélyedtem a rajzolásba, húztam a vonalakat, radíroztam, árnyékoltam, egészen addig, amíg valaki elém nem állt, és engem árnyékolt be. Felnéztem, és nem akartam hinni a szememnek.

Castiel állt előttem.

A szokásos, kissé fölényes vigyorral pillantott le rám. Egy másodpercig, a dühömet elfedve, unottan a szemébe néztem, majd újra a lap fölé hajoltam.

-Mi az, nem is köszönsz nekem? –kérdezte, és a hangjában meglepettség bujkált. –Vagy elvitte a cicád a nyelved?

-Csá. –mondtam neki, de továbbra sem néztem rá. –Most jó?

-Mi bajod van? –kérdezte Cas, és leguggolt mellém. Most végre ráemeltem a tekintetem. A szemöldökét összeráncolta, és értetlenül nézett rám.

-Hogy mi a bajom? –sziszegtem, nehogy az a pár, udvaron lézengő diák meghalljon. –Ugyan, semmi. Elvégre csak két hétre tűntél el minden szó nélkül, az még nem a világ, ugye?

Cas dühösen fújtatott, és amikor megpróbáltam felállni, megragadta a csuklóm, és a földön tartott.

-Akarod tudni, hogy hol voltam? –kérdezte dühösen.

-Én nem fogok kíváncsiskodni, és különben is, kezdődik az óra.

Ezzel a mondattal kitéptem a csuklómat a szorításából, felálltam, és gyors léptekkel bementem a terembe. Most kivételesen nem a leghátsó padba ültem, hanem legelőre mentem, oda ahol Nat ült. A fiú mélyen a gondolataiba temetkezve bámulta a roppant érdekes falat.

-Nem gond, ha ma ide ülök? –kérdeztem tőle, mire összerezzent. Komolyan, mostanában olyan elvarázsolt, mint még soha.

-Nem, nem, nyugodtan ülj csak ide. –mondta, és hívogatóan megütögette a mellette lévő széket. Egy kedves mosollyal köszöntem meg neki, és leültem. Pár perc múlva bejött a tanár, és elkezdődött az óra. Tudtam, hogy Castiel is bent van, éreztem a tekintetét a hátamon, elképzeltem, ahogy döbbenettel, vegyes dühvel néz rám. De nem érdekelt, mert nagyon dühös voltam rá amiatt, hogy szó nélkül itt hagyott.

Nagyjából az óra felénél, amikor félálomban, a fejemet a kezembe támasztva ültem, egy papírgalacsin landolt az asztalomon. Kissé keszekusza, ám valahogy mégis elegáns kézírással ennyi állt benne:

Óra után gyere fel a tetőre!

A szememet az égre emeltem, összegyűrtem a cetlit, behajítottam a táskámba a rajzom mellé, és úgy döntöttem nem törődök vele. Viszont óra után valamiért mégis felmentem. Castiel a tető szélénél állt, karba tett kézzel, és az udvart bámulta elgondolkodva. Odasétáltam hozzá, megálltam mögötte és igyekeztem nem lebámulni a szédítő mélységbe.

-Tudod az én szüleim egy légitársaságnál dolgoznak, apám pilótaként, anyám stewardessként. –fogott bele minden átvezetés nélkül. –Nagyon keveset vannak otthon, folyton utaznak, keresztül a világban. Azon az estén, amikor megcsókoltalak, és hazamentem, meglepetésként mindketten otthon vártak, becsomagolt bőröndökkel, és azzal a felkiáltással, hogy elutazunk Floridába. Minden olyan gyorsan történt, azonnal mentünk a reptérre, én meg otthon hagytam a telefonomat, és erre csak Floridában jöttem rá. Szóltam a szüleimnek, de azt mondták, hogy drága onnan telefonálni, internet meg nem volt. Megpróbáltam így is valahogy megoldani, de sajnos nem jártam sikerrel. Így már remélem megérted miért nem jelentkeztem, és megbocsájtasz.

Odajött hozzám, megfogta a két kezemet, és a szemembe nézett.

-Persze, hogy megbocsájtok. –sóhajtottam. Úgy látszik, nem tudok tartósan haragudni rá, és ez azért elég idegesítő…

-Helyes, bár bevallom vicces vagy, amikor dühöngsz. –mosolygott. Visszatért a régi Castiel…

-Na kösz. –nevettem.

-Kérlek, legközelebb próbálj meg kevésbé hülyén gondolkozni. A barátnőm vagy, szántszándékkal nem tűnnék el, előled nem.

A barátnője… Olyan fura volt ezt így kimondva hallani, de nagyon jól esett. Lehajolt hozzám, és finoman megcsókolt. Kellemes érzés járt át. Jó volt megismerni Cas gyengéd oldalát, pláne, hogy az első találkozásunknál még azt sem gondoltam volna, hogy van ilyen oldala. Akkor olyannak tűnt, aki a csajokat csak kihasználja. Most mégis olyan szeretet áradt belőle, amilyet még nem éreztem senki felől. Hozzá simultam, és átkaroltam a nyakát, mire ő átfogta a derekamat. Jó érzés volt így, a karjában lenni. Kicsivel később finoman eltolt magától, és a fülem mögé simított egy hajtincset.

-Mi ez a hirtelen kedvesség vöröske? –kérdeztem kihívóan, mire elfintorodott.

-Nekem is lehetnek gyenge pillanataim, nem picúr? –kérdezett vissza, és összeborzolta a hajamat. Viszonylag erősen belebokszoltam a vállába, és amikor elkapott volna, nevetve kiperdültem az útjából, és lefutottam a következő órára. A következő szünetben megint volt egy kis elintéznivalóm a DÖK teremben. Klubot kellett választanom, mert állítólag mindenkinek kell egy klubba tartoznia, és az igazgatónő már így is pipa rám, nem lenne szerencsés még inkább kivívni a haragját. Végre nem rémítettem halálra Natot sem, mert amikor beléptem felnézett, és rám mosolygott.

-Szia Nat. –köszöntem neki. –Úgy hallottam klubot kell választania minden diáknak. Azért jöttem, hogy elintézzük.

-Persze Rose, foglalj helyet.

Leültem az egyik székre, szemben az ajtóval. Nataniel mögém lépett, és letett elém egy papírt, amin a klubok nevei voltak. Gondosan áttanulmányoztam: volt kosárlabda, kertész, zene, kézműves és rajz klub. Pár percig vacilláltam, hogy a zene, vagy a rajz klub legyen e, de végül a rajz mellett döntöttem. Tettem egy kis X-et a rajz klub mellett lévő négyzetbe, felálltam, és odaadtam a lapot Natanielnek.

-Meg is van. –mosolyogtam. –A rajz klub teljesen nekem való.

-Nem is tudtam, hogy szeretsz rajzolni. Majd megmutatod egy rajzodat?

-Persze. Egyszer majd le is rajzollak, csak most megyek tesire.

-Rendben, és köszönöm. –mosolygott, és átölelt. Szorosan tartott, és nem is akart elengedni, én pedig már kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Egy normál ölelés nem tart pár másodpercnél tovább, vagy mégis…?

-Öhm… Nataniel… Tényleg mennem kéne.

-Igaz, sajnálom. –mondta, elengedett, és elkezdte a papírjait rendezgetni. Összevont szemöldökkel néztem rá, majd elindultam a tesi terem felé. Amikor kiléptem a DÖKös terem ajtaján, az amúgy üres folyosón gyorsan távolodó léptek zaja ütötte meg a fülem. Körbe néztem, de nem láttam senkit, úgyhogy folytattam az utam. Óra után én zuhanyoztam a legtovább, úgyhogy, mivel ez volt az utolsó óránk, az udvaron már nem volt senki. Bementem a folyosóra, és ekkor kiabálást hallottam:

-Na idefigyelj kis DÖK elnököcske! Először is semmi közöd hozzá, hogy hol voltam, ezért nem is fogom az orrodra kötni. Másodszor, ha nem szállsz le a barátnőmről, akkor azt nagyon meg fogod bánni, megértettél?!

Ez Cas hangja! Gyorsan a folyosó végéhez futottam, és egy kanyar utáni meg is láttam őt. Éppen Natot nyomta az egyik szekrénynek, aki megpróbált ugyan ellenállni, de Cas erősebbnek bizonyult. Éppen ütésre emelte a kezét, de odarohantam, és megfogtam az öklét még a levegőben.

-Castiel ne! –kiáltottam. Mindketten döbbenten fordultak felém.

-Rose, te meg mit…? –kezdte Nat, de Castiel félbeszakította.

-Te csak ne szólj hozzá! –mordult rá.

-Castiel, kérlek, ne sodord magad nagyobb bajba, még a végén kirúgnak. Hagyd őt!

Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de csak kitépte az öklét a kezeim közül, és dühösen elvonult. Utána akartam futni, de Nataniel megragadta a könyökömet, és nem engedett.

-Ti együtt jártok? –kérdezte döbbenten, de ez amolyan költői kérdés volt. –Sajnálom, ha ezt tudtam volna…

-Nat, kérlek, ezt majd megbeszéljük, de most utána kell mennem, mert félek, hogy valami hülyeséget csinál.

Nat keze lecsúszott a könyökömről, én pedig elrohantam. Kifutottam a suliból, de Cas nem volt az udvaron. Átfutottam a fél várost, de nem találtam meg sehol, ráadásul beesteledett. Haza kellett mennem. Lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel sétáltam a haza vezető úton, és egy-két könnycsepp gurult ki a szememből. Cas csak most ért haza, és erre megint eltűnik, ráadásul dühösen. Ki tudja mit csinált. Befordultam az utcámba, és ekkor halkan egy gitár hangját hallottam. Követtem a hangot, ami a házamhoz vezetett, és amikor beléptem a kertkapun, láttam, hogy Castiel ül a verandán, és ő játszik a gitáron, lehunyt szemmel egy szerelmes számot. Leültem mellé, és bár nem igazán vett rólam tudomást, tudtam, hogy érzi, hogy ott vagyok.

Figyeltem a kezeit, ahogy a jobb kezével ügyesen pengette a húrokat, a ballal pedig változatos hangokat csalt elő, pusztán azzal, hogy másképp fogta le az adott húrt. Gyönyörűen játszott. A tekintetemet az arcára emeltem. A vonásai teljesen kisimultak, egyenes haja szögletes arcába hullott. Amikor az utolsó hangot pengette meg, kicsit elmosolyodott, kinyitotta a szemét, és letette maga mellé a gitárját. Mondani akartam valamit, de nem tudtam, mert átkarolta a vállamat, és egy apró csókot lehelt a számra.

-Nem értem miért nem engedted, hogy egy kicsit megüssem azt a kis strébert. –suttogta mosolyogva. –Legalább megtanulta volna, hogy ne érjen a barátnőmhöz.

-De kirúghattak volna.

-Az engem nem érdekel. Nem tudod milyen érzés volt, amikor benéztem a DÖK-ös terembe, és az a bájgúnár ott tartott téged átölelve. Úgy éreztem, hogy bemegyek, és péppé verem azt az idiótát… Nem vehet el tőlem!

-Nem fog. –mondtam, és hozzá bújtam. Adott egy puszit a fejem búbjára.

-Menj be, és aludj egy nagyot. Holnap reggel eljövök érted, oké?

-Rendben.

Cas felsegített, kinyitottam az ajtót, és egy apró csókot adtam neki.

-Jó éjt Castiel.

-Jó éjszakát Rosalien. –suttogta, és egy puszit adott az arcomra. –Szeretlek.

Ezzel elment, én meg ott álltam az ajtóban, és megint csak meg se bírtam szólalni. Először mondta nekem, hogy szeret.

Amikor bementem a nővérem elkezdett faggatni, mert természetesen az ablakból kémlelt minket. Mindent elmondtam neki, a két héttel ezelőtti dolgokat is, és ő persze ujjongott. Aztán megcsináltam a házimat, lefürödtem, és lefeküdtem aludni. Elalvás előtt egyetlen szó visszhangzott a fejemben, az ő hangján:

Szeretlek.

Jó kis szombat...

 Hali ^^ Itt is van az új rész és (!!! dobpergés !!!) elindult a másik blogom is ^^ http://rimekasotetsegben.blogspot.hu/

Remélem tetszeni fog a történet ^^ jó olvasgatást ^^

 

Iiiiistenem de jót aludtam. Álmos tekintettel néztem rá az órámra, ami azt mutatta, hogy már 10 óra van. Felültem, és láttam, hogy az én kis Lucym nagy, érdeklődő szemekkel néz rám a mellettem lévő helyről.

-Jóreggelt csöppség. –mosolyogtam, és megsimogattam a buksiját, mire a fejét a tenyerembe dörgölte. –Jól aludtál?

-Miiiau. –ennyi volt a válasza.

-Ezt igennek veszem. Ma elmegyek neked bevásárolni, mit szólsz?

-Miiiáu.

-Rendben. –nevettem. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem, a hajamat befontam egy coppfba, és lementem reggelizni. Lucy végig a lábam mellett jött, mint valami kiskutya. Lent a nővérem, Szvetlana, csodálkozva nézett a cicámra.

-Rose, tisztában vagy vele, hogy egy macska jön melletted? –kérdezte.

-Tudom Szveti. Tegnap fogadtam örökbe, a neve Lucy.

-Hát, azért megkérdezhettél volna… -mondta, de ekkor Lucy a lába mellé ült, cuki babacica-hangon elnyávogta magát, és a lábszárának dörgölőzött.

-Jaaaaj Iiiistenem. –mondta Szveti ellágyulva, felkapta a doromboló cicát, és elkezdte simogatni. –Hát ez a legédesebb csöppség, akit valaha is láttam. Ért hozzá, hogyan rabolja el az emberek szívét.

-Az biztos. –mosolyogtam. –Figyi, el kéne mennem, venni neki egy-két dolgot, cicatálat, játékokat, meg ilyeneket. Nincs kedved velem jönni?

-Hát dehogynem. –gügyögte. A szememet forgatva gyorsan megettem a reggelim, Lucyt hosszas búcsúzkodás után bezártuk a szobámba, és kocsival 10 perc alatt kint voltunk az egyik plázánál. És itt jött el a „nővérem beszabadul az állatkereskedésbe” című fejezet. Komolyan, erről filmet lehetne csinálni, ugyanis amint Szvetlana betette a lábát a kisállat-kereskedésbe, felsikkantott, és csillogó szemekkel odarohant a madarakhoz. Én a szememet forgatva elindultam a sorok között, és összeszedtem mindent, amire szükségem volt: két tálat a kajának és a víznek, egy szőrkefét, jutalomfalatkákat, kaját, almot és alomtálcát. Amint minden összegyűlt karon ragadtam a nővéremet, és el akartam menni, de persze ez nehezebb dolog, mint amilyennek én gondoltam. Szveti először elbúcsúzott az összes újonnan szerzett, és elnevezett kis barátjától, ami természetesen fél óráig tartott. Ahhoz képest, hogy 23 éves, úgy viselkedik, mint egy 7 éves. De amikor végre minden mizéria lezajlott, fizettünk és elhagyhattuk a boltot.

-Menjünk be egy butikba! –mondta Szveti csillogó szemekkel. Tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel… Viszont, imádom, hogy ennyire el tud komolytalanodni. Ilyenkor olyan aranyos.

-Hát menj.

-De gyere veleeem. –biggyesztette le az alsó ajkát. Amúgy, néha én is pontosan ilyen vagyok, amikor rám jön az 5 perc.

-Jó, mindjárt megyek, csak veszek magamnak egy üdítőt.

-Rendben, de siess!

Első dolgom az volt, hogy lementem a kocsihoz, és mind a négy szatyrot, amiben Lucy cuccai voltak, beraktam a csomagtartóba. És ahogy megfordultam… hát naná, hogy a személyes hobbim szerint beleütköztem valaki mellkasába! Egy piros póló… egy Wingket Skull logó… Ó ne már…

-Ennyire bejön a pólóm, vagy a mellkasomra buksz? –kérdezte Cas.

-Hát… őszíntén szólva a pólód azért vonzóbb, mint te. –feleltem.

-Rosszul hazudsz. Amúgy mit csinálsz itt? Ma is a kis DÖK elnökkel randevúztál?

-Hogy mi van? Én sosem randiztam Nataniellel, mi csak barátok vagyunk. –igazából nem tudom, miért magyarázkodom neki, egyszerűen csak nem akarom, hogy azt higgye, hogy nekem bármi közöm van hozzá.

-Tegnap nem úgy néztetek ki.

-Mi van? Te követsz engem?

-Mindegy. De akkor mit csinálsz itt?

-De…

-Hagyjuk! Inkább válaszolj.

-A nővéremmel eljöttünk bevásárolni a macskámnak, ő bement a butikba, és mindjárt megyek utána, csak veszek magamnak egy üdítőt.

-Meghívlak.

-De…

-Meghívlak.

Bele kell törődnöm, hogy Cas NAGYON makacs. Úgyhogy nem tehettem mást, követtem, be a plázába, a földszinten lévő büféig. Castiel kért nekem egy Fanta narancsot, magának pedig egy kólát, megköszöntem neki, hogy meghívott, és az üdítőinket kortyolgatva elindultunk affelé a bolt felé, ahol a nővérem volt. Azt hittem, hogy amikor bemegyek egy női ruhaboltba, ahol a nők általában órákat töltenek el, Cas kislányosan sikítva hazarohan, de persze megint tévedtem, ugyanis rezzenéstelen arccal bejött velem. Bent Szveti ugrott elénk.

-Rosalien, segítened kell választani. –mondta, majd Castielre mutatott. –Amúgy ő ki?

-Ő az egyik osztálytársam, Castiel. –mondtam.

-Ó, szóval az „osztálytársad”. –kacsintott Szvetlana sokatmondóan. Persze Cas tudta, hogy mire céloz, és belevigyorgott a kólás üvegébe, mire én szúrósan néztem a testvéremre.

-Igen, jól hallottad. De mit segítsek kiválasztani?

Végigjártuk az egész boltot, vagy fél órát álldogáltunk a próbafülke előtt, és háromszor sétáltunk oda a pénztárhoz, természetesen úgy, hogy mégse az lett kiválasztva, mire találtunk 3 (!!!) olyan ruhadarabot, amit a nővérem méltóztatott megvenni. De amikor vége lett, Cassal megkönnyebbülve sétáltunk le a kocsihoz, Szveti pedig új szerzeményeivel boldogan sétált előttünk. Bepakoltunk a csomagtartóba, ám amikor szálltam volna be a kocsiba, Cas kijelentette, hogy beszélni akar velem, és hazakísér. Nővérem sokat tudóan rám mosolygott, majd beszállt a kocsiba és elhajtott. Elindultunk haza, természetesen, totál csöndben. Tudtam, éreztem, hogy lenne miről beszélgetnünk, egyszerűen csak… nem is tudom, néha jobb csöndben lenni.

Már majdnem a házamnál voltunk, alig két sarok volt hátra, amikor Cas megragadta a karomat, magához rántott, és szorosan átölelt.

-Az enyém vagy. –suttogta. –Hozzám tartozol, és azt akarom, hogy ezt mindenki tudja. Senki nem vehet el tőlem!

És… megcsókolt. Az ajkai hirtelen és erőszakosan csaptak le az enyémre. Megpróbáltam magam eltolni a mellkasától, de a karjai túl szorosan öleltek engem, úgyhogy feladtam a próbálkozást, és inkább átadtam magam a csók élvezetének. Amikor érezte, hogy már nem küzdök, megfogta a csípőmet, és már nem fogott erősen. Átkaroltam a nyakát. Nagyon jó érzés volt érezni az ölelő karjait, a puha és heves csókját, a szívverését… Percekig csókolóztunk, majd finoman eltolt magától, az ujjait összekulcsolta az enyémekkel, és elindult velem a házam felé. Teljesen kába voltam, azt sem tudtam mi történt velem, csak gépiesen sétáltam és éppen feldolgoztam az imént történteket. Amikor az ajtóhoz értünk felé fordultam. Cas finoman az arcomra rakta a két kezét, és puhán, finoman megint megcsókolt. A csókja édes volt, ám most, legnagyobb bánatomra, csak rövid ideig tartott.

-Jó éjszakát. –suttogta egészen közel az arcomhoz.

-Neked is Castiel. –suttogtam én is lehunyt szemmel. Ezután Ő elment.

Egész éjjel nem aludtam semmit, mert a vallomásán gondolkoztam, és újra, meg újra felidéztem magamban a csókjának az ízét és minden pillanatát.

† † †

Eltelt egy hét, majd még egy, de Castielt azóta, az este óta nem láttam. Nem jött suliba, nem írt sms-t, nem hívott. Egyszerűen csak eltűnt, és én minden éjjel azon rágódtam, hogy hol lehet…