Jó kis szombat...

 Hali ^^ Itt is van az új rész és (!!! dobpergés !!!) elindult a másik blogom is ^^ http://rimekasotetsegben.blogspot.hu/

Remélem tetszeni fog a történet ^^ jó olvasgatást ^^

 

Iiiiistenem de jót aludtam. Álmos tekintettel néztem rá az órámra, ami azt mutatta, hogy már 10 óra van. Felültem, és láttam, hogy az én kis Lucym nagy, érdeklődő szemekkel néz rám a mellettem lévő helyről.

-Jóreggelt csöppség. –mosolyogtam, és megsimogattam a buksiját, mire a fejét a tenyerembe dörgölte. –Jól aludtál?

-Miiiau. –ennyi volt a válasza.

-Ezt igennek veszem. Ma elmegyek neked bevásárolni, mit szólsz?

-Miiiáu.

-Rendben. –nevettem. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem, a hajamat befontam egy coppfba, és lementem reggelizni. Lucy végig a lábam mellett jött, mint valami kiskutya. Lent a nővérem, Szvetlana, csodálkozva nézett a cicámra.

-Rose, tisztában vagy vele, hogy egy macska jön melletted? –kérdezte.

-Tudom Szveti. Tegnap fogadtam örökbe, a neve Lucy.

-Hát, azért megkérdezhettél volna… -mondta, de ekkor Lucy a lába mellé ült, cuki babacica-hangon elnyávogta magát, és a lábszárának dörgölőzött.

-Jaaaaj Iiiistenem. –mondta Szveti ellágyulva, felkapta a doromboló cicát, és elkezdte simogatni. –Hát ez a legédesebb csöppség, akit valaha is láttam. Ért hozzá, hogyan rabolja el az emberek szívét.

-Az biztos. –mosolyogtam. –Figyi, el kéne mennem, venni neki egy-két dolgot, cicatálat, játékokat, meg ilyeneket. Nincs kedved velem jönni?

-Hát dehogynem. –gügyögte. A szememet forgatva gyorsan megettem a reggelim, Lucyt hosszas búcsúzkodás után bezártuk a szobámba, és kocsival 10 perc alatt kint voltunk az egyik plázánál. És itt jött el a „nővérem beszabadul az állatkereskedésbe” című fejezet. Komolyan, erről filmet lehetne csinálni, ugyanis amint Szvetlana betette a lábát a kisállat-kereskedésbe, felsikkantott, és csillogó szemekkel odarohant a madarakhoz. Én a szememet forgatva elindultam a sorok között, és összeszedtem mindent, amire szükségem volt: két tálat a kajának és a víznek, egy szőrkefét, jutalomfalatkákat, kaját, almot és alomtálcát. Amint minden összegyűlt karon ragadtam a nővéremet, és el akartam menni, de persze ez nehezebb dolog, mint amilyennek én gondoltam. Szveti először elbúcsúzott az összes újonnan szerzett, és elnevezett kis barátjától, ami természetesen fél óráig tartott. Ahhoz képest, hogy 23 éves, úgy viselkedik, mint egy 7 éves. De amikor végre minden mizéria lezajlott, fizettünk és elhagyhattuk a boltot.

-Menjünk be egy butikba! –mondta Szveti csillogó szemekkel. Tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel… Viszont, imádom, hogy ennyire el tud komolytalanodni. Ilyenkor olyan aranyos.

-Hát menj.

-De gyere veleeem. –biggyesztette le az alsó ajkát. Amúgy, néha én is pontosan ilyen vagyok, amikor rám jön az 5 perc.

-Jó, mindjárt megyek, csak veszek magamnak egy üdítőt.

-Rendben, de siess!

Első dolgom az volt, hogy lementem a kocsihoz, és mind a négy szatyrot, amiben Lucy cuccai voltak, beraktam a csomagtartóba. És ahogy megfordultam… hát naná, hogy a személyes hobbim szerint beleütköztem valaki mellkasába! Egy piros póló… egy Wingket Skull logó… Ó ne már…

-Ennyire bejön a pólóm, vagy a mellkasomra buksz? –kérdezte Cas.

-Hát… őszíntén szólva a pólód azért vonzóbb, mint te. –feleltem.

-Rosszul hazudsz. Amúgy mit csinálsz itt? Ma is a kis DÖK elnökkel randevúztál?

-Hogy mi van? Én sosem randiztam Nataniellel, mi csak barátok vagyunk. –igazából nem tudom, miért magyarázkodom neki, egyszerűen csak nem akarom, hogy azt higgye, hogy nekem bármi közöm van hozzá.

-Tegnap nem úgy néztetek ki.

-Mi van? Te követsz engem?

-Mindegy. De akkor mit csinálsz itt?

-De…

-Hagyjuk! Inkább válaszolj.

-A nővéremmel eljöttünk bevásárolni a macskámnak, ő bement a butikba, és mindjárt megyek utána, csak veszek magamnak egy üdítőt.

-Meghívlak.

-De…

-Meghívlak.

Bele kell törődnöm, hogy Cas NAGYON makacs. Úgyhogy nem tehettem mást, követtem, be a plázába, a földszinten lévő büféig. Castiel kért nekem egy Fanta narancsot, magának pedig egy kólát, megköszöntem neki, hogy meghívott, és az üdítőinket kortyolgatva elindultunk affelé a bolt felé, ahol a nővérem volt. Azt hittem, hogy amikor bemegyek egy női ruhaboltba, ahol a nők általában órákat töltenek el, Cas kislányosan sikítva hazarohan, de persze megint tévedtem, ugyanis rezzenéstelen arccal bejött velem. Bent Szveti ugrott elénk.

-Rosalien, segítened kell választani. –mondta, majd Castielre mutatott. –Amúgy ő ki?

-Ő az egyik osztálytársam, Castiel. –mondtam.

-Ó, szóval az „osztálytársad”. –kacsintott Szvetlana sokatmondóan. Persze Cas tudta, hogy mire céloz, és belevigyorgott a kólás üvegébe, mire én szúrósan néztem a testvéremre.

-Igen, jól hallottad. De mit segítsek kiválasztani?

Végigjártuk az egész boltot, vagy fél órát álldogáltunk a próbafülke előtt, és háromszor sétáltunk oda a pénztárhoz, természetesen úgy, hogy mégse az lett kiválasztva, mire találtunk 3 (!!!) olyan ruhadarabot, amit a nővérem méltóztatott megvenni. De amikor vége lett, Cassal megkönnyebbülve sétáltunk le a kocsihoz, Szveti pedig új szerzeményeivel boldogan sétált előttünk. Bepakoltunk a csomagtartóba, ám amikor szálltam volna be a kocsiba, Cas kijelentette, hogy beszélni akar velem, és hazakísér. Nővérem sokat tudóan rám mosolygott, majd beszállt a kocsiba és elhajtott. Elindultunk haza, természetesen, totál csöndben. Tudtam, éreztem, hogy lenne miről beszélgetnünk, egyszerűen csak… nem is tudom, néha jobb csöndben lenni.

Már majdnem a házamnál voltunk, alig két sarok volt hátra, amikor Cas megragadta a karomat, magához rántott, és szorosan átölelt.

-Az enyém vagy. –suttogta. –Hozzám tartozol, és azt akarom, hogy ezt mindenki tudja. Senki nem vehet el tőlem!

És… megcsókolt. Az ajkai hirtelen és erőszakosan csaptak le az enyémre. Megpróbáltam magam eltolni a mellkasától, de a karjai túl szorosan öleltek engem, úgyhogy feladtam a próbálkozást, és inkább átadtam magam a csók élvezetének. Amikor érezte, hogy már nem küzdök, megfogta a csípőmet, és már nem fogott erősen. Átkaroltam a nyakát. Nagyon jó érzés volt érezni az ölelő karjait, a puha és heves csókját, a szívverését… Percekig csókolóztunk, majd finoman eltolt magától, az ujjait összekulcsolta az enyémekkel, és elindult velem a házam felé. Teljesen kába voltam, azt sem tudtam mi történt velem, csak gépiesen sétáltam és éppen feldolgoztam az imént történteket. Amikor az ajtóhoz értünk felé fordultam. Cas finoman az arcomra rakta a két kezét, és puhán, finoman megint megcsókolt. A csókja édes volt, ám most, legnagyobb bánatomra, csak rövid ideig tartott.

-Jó éjszakát. –suttogta egészen közel az arcomhoz.

-Neked is Castiel. –suttogtam én is lehunyt szemmel. Ezután Ő elment.

Egész éjjel nem aludtam semmit, mert a vallomásán gondolkoztam, és újra, meg újra felidéztem magamban a csókjának az ízét és minden pillanatát.

† † †

Eltelt egy hét, majd még egy, de Castielt azóta, az este óta nem láttam. Nem jött suliba, nem írt sms-t, nem hívott. Egyszerűen csak eltűnt, és én minden éjjel azon rágódtam, hogy hol lehet…

Egy kérdés

Hello mindenkinek ^^
Mondottamvolt, hogy Adam Lambert rajongó vagyok, és sok olyan novellát írtam már (és még sokat is fogok :D), aminek ő az egyik főszereplője. Naszóval, az lenne a hozzátok intézett kérdésem, hogy érdekelne e titeket, ha elindítanék egy blogot ezeknek a sztorijaimnak, és a többi novellámnak is? Persze ez a blog ugyanúgy maradna, a kövi történet fele már kész is (a drága tavaszi szünet :3) csak menne az is ^^ Mit szóltok, legyen, vagy ne legyen? ^^

Új lakótárs

Haliiiii ^^ végre nagy küszködések árán elkészült az új rész ^^ Most, egy hosszabb résszel kedveskedek, és nagyjából ilyen hosszúságú részeket tervezek mostantól :D remélem tetszeni fog :)
(Ha az orosz rész hibás, azt sajnálom, nemrég kezdtem el tanulni ^^")

-Rose. Ideje lenne felkelned, vagy megint el fogsz késni.

Annyira megijedtem, hogy kizuhantam az ágyamból és hanyatt a földre estem. Felnéztem arra, aki felébresztett és kis híján felsikoltottam.

-CASTIEL, TAKARODJ KI A SZOBÁMBÓL!- kiabáltam.

-Inkább hálás lennél, hiszen elaludtál. –morogta, de aztán nevetve ment ki. Ránéztem az órára, és mivel már 7:40 volt pánikszerűen elkezdtem készülődni. Alig öt perc alatt mindennel elkészültem, és rohantunk a suliba. Még így is 8:05-re értünk be. Castiel oda akart menni a fája alá, de én megragadtam a csuklójánál és magammal rángattam franciára. Az ajtóban még kaptam tőle egy morcos pillantást, majd átcsörtetett a termen és leült a helyére. Én követtem volna, de a tanár félúton megállított és rám rivallt:

-Ha szabad kérdeznem hol járt kisasszony? –kérdezte szemrehányóan.

-Elaludtam. –válaszoltam. A tanár valószínűleg azt szerette volna, ha a lábai elé borulva kegyelemért könyörgök, mert elkezdett kiabálni:

-Mégis mit gondol magáról? Maga szerint elég lesz az angol ahhoz, hogy vigye valamire az életben? Mert elárulom, hogy ma már minimum két nyelv kell. És megának melyik lesz a másik, ha a franciát így elhanyagolja?

Sóhajtottam. Ha már nem tudja azt, hogy kit tanít, legalább ne égetné magát a hülyeségeivel.

-Yesli vy dumayete, malo, a uznat’ imya Rosalien Nikarovic ya russkiy… -mondtam. Elégedetten nyugtáztam, hogy mind a tanárt, mind az osztályt kellőképpen megdöbbentettem. Leültem Castiel mellé, aki ugyanazzal a döbbenettel nézett rám, mint a többiek.

-Mit mondtál neki? –kérdezte.

-Csak annyit, hogy ha kicsit gondolkozna, rájönne, hogy a nevem Rosalien Nikarovic és Orosz vagyok. Nekem nincs szükségem még egy nyelvre.

-Nem is tudtam arról, hogy Orosz vagy.

-Ja. Én és a nővérem, mi mindketten Moszkvában születtünk. A nagybátyám Katyusának szokott hívni, a népdal miatt…

-De… Nincs is akcentusod.

-Igen, tudom. Négy éves voltam, amikor az országba jöttünk, ezért tanultam meg ilyen jól beszélni.

-Értem. És akkor ti most hogyan is laktok? Mármint kikkel élsz?

-A nagybátyám a törvényes gondviselőnk, bár a nővérem is lehetne az a koránál fogva, de örült amikor nagybátyám levette róla ezt a terhet. Viszont még így is… Nos az én drága nagybácsim elég keveset van itthon, a nővérem meg ugye éli az életét, ezért hát nagyon sokat, rengeteget vagyok egyedül.

-Hű. Elég bonyolult a családi életed. –mondta Cas és pislogott hármat, hogy kitisztítsa a fejét.

-Igen tudom. –nevettem.

Az óra további részében csöndben maradtunk, Castiel arcán látszott, hogy nagyon gondolkozik valamin, de nem törődtem vele, inkább azzal foglalkoztam, hogy nem figyelek az órára. Óra végén ki akartam menni az udvarra, de eszembe jutott, hogy el kéne intéznem néhány papírt, úgyhogy lementem az irodába. Hát ki más várt volna ott mint Nataniel, egy halom papír között.

-Hello Nat. –mondtam mosolyogva. Nat úgy megijedt, hogy egy nagy halom papírt szórt szét az irodában, mire felnevettem.

-R… Rose. Szia. –köszönt vissza, idegesen nevetgélve, és fülig elpirulva. –Mi szél hozott erre?

-Nat, tudod, a papírok. Amiket el kell intéznem.

-Jesszus, tényleg a papírok, egy perc és előkeresem őket.

-Kicsit… szétszórt vagy, nem gondolod?

Nataniel leszórt még pár száz papírt a földre, mire megtalálta azt a párat, amire nekem volt szükségem. Letette elém őket, és egy tollat nyújtott felém. Ekkor vettem észre, hogy remeg a keze.

-Itt meg itt kéne aláírnod és kész is. –mutatta. Gyorsan aláfirkantottam, és álltam fel, hogy elmenjek, amikor megállított.

-Öhm, Rose! –mondta.

-Igen?

-Suli után elmegyek egy cica-menhelyre, megetetni a cicusokat, és gondoltam ha lenne kedved eljöhetnél velem. Segítségre mindig szükség van.

A végére elmosolyodott. Elgondolkoztam azon, hogy elmenjek e, de arra jutottam, hogy talán végre barátságot köthetnék Nataniellel.

-Rendben, szívesen elmegyek. –mosolyogtam. –Akkor suli után találkozzunk itt.

-Rendben. –mondta. Ekkor csöngettek be, úgyhogy rohantam órára.

† † †

Suli után lementem a titkárság elé, ahol Nataniel már ott toporgott.

-Hali. –köszöntem kedvesen. Nataniel bizonytalanul dülöngélt egy kicsit, majd átölelt és adott egy-egy puszit mindkét arcomra. Döbbenten néztem rá, de ő csak megindult ki a suliból. Komolyan, a férfiak mániája lett, hogy mindenhol otthagyják szerencsétlen nőket?!?!?! Megint sietnem kellett, hogy be tudjam érni azt, aki éppen aktuálisan itt hagyott.

-Nincs messze a menhely, gyalog tíz perc, remélem nem baj, hogy gyalogolnunk kell. –mondta, de nem nézett rám.

-Nem, nem dehogyis. Szeretek sétálni.

-Akkor jó. –mosolygott.

-Amúgy, ha te ennyire szereted a cicákat, akkor neked miért nincsen?

-Ez bonyolult. Én kicsi korom óta nagyon szerettem volna egy kiscicát, nagyon sokat könyörögtem a szüleimnek. Egyszer már majdnem belementek, de… a húgom… szóval úgy tett, mintha allergiás lenne a macskákra, és mivel kiskoromban, nem éppen voltam az a minta gyerek, ezért a szüleim hittek neki, és így nem lehetett cicám.

-Már ne is haragudj, de a húgod… -nem tudtam befejezni a mondatot, mert beértünk a menhelyre, és én kis híján orra buktam a küszöbben. Nataniel megfogott, de amint megtaláltam az egyensúlyomat el is engedett, mintha égetném a kezét. Egy nő lépett oda hozzánk, nagyjából 55-60 éves lehetett. Mindkettőnket szívélyesen üdvözölt, és bevezetett egy nagy rakásnyi pici kölyök cicához. Nataniel a zsebéből elővett egy zacskónyi macskakaját, adott nekem egy marékkel, és mindketten kézből etettük őket, meg tettünk az odakészített tálkákba is. Amikor minden cicus jóllakott, leültünk az egyik falhoz és a cicusokat simogattuk. Nat-nak volt egy a kezében, egy a térdén szundikált, és egy a vállán ült és az egyik aranyszínű hajfürtjét rágcsálta.

-Lucy, ne csináld. –mondta Nat nevetve, és a haját rágcsáló cicust átrakta az én ölembe. A többinél kisebb csöppség a kezemnek dörgölőzött, összekuporodott és elaludt az ölemben, amitől összeszorult a szívem. Döntöttem. A kezemben lévő másik cicus finoman letettem a földre, a kezembe fogtam a kis Lucy-t és a minket fogadó nőhöz mentem.

-Miben segíthetek kedves? –kérdezte kedvesen. Nataniel odajött mellém és értetlenül nézett rám.

-Szeretném örökbe fogadni ezt a cicust. –mondtam, mire Nataniel szemei elkerekedtek.

-Rendben, akkor alá kéne írni egy-két papírt kedveském, és viheted is. –mondta a nő, megsimogatta a cicust és elém rakott pár papírt. Gyorsan átolvastam őket, majd aláírtam, és elindultunk haza, új kiscicámmal a kezemben.

-Csukd be a szád Nat, belerepül egy légy. –ugrattam a még mindig döbbent fiút.

-A szüleid nem fognak meglepődni, hogy egy kiscicával állítasz haza? –kérdezte.

-Ugyan. A nagybátyám alig van otthon, őt tuti nem zavarja, a nővérem meg ugyanolyan cicarajongó, mint én, úgyhogy ő még örülni is fog neki.

-Értem.

-Figyi, ha szeretnéd, majd meglátogathatod. Úgy láttam nagyon kedvel téged.

Nem válaszolt semmit, csak gyengéden mosolyogva megsimogatta a még mindig békésen szunyókáló cicust. Ekkor az ajtóm elé értünk, és megöleltem Natot, ügyelve a cicusra.

-Jóéjt Nat. –mondtam.

-Jó… jóéjt. –mondta és gyors léptekkel megindult a kertből kifelé. Furcsálltam a mai viselkedését, nagyon fura volt. Bementem a házba, és a szobámban letettem a cicust az ágyra, de ő nem is zavartatta magát, aludt. Lementem a konyhába, egy műanyag tálba töltöttem vizet, egy másikba pedig raktam egy kis apróra vágott felvágottat, mert más nem nagyon volt itthon, amit oda tudtam volna adni neki. A szobámban leraktam őket, és egy újságpapírt is, hátha el kell végeznie a dolgát… Gyorsan lefürödtem, átöltöztem pizsibe, befeküdtem az ágyamba, és állítottam volna be az ébresztőt, de rájöttem, hogy péntek van. Végre valami jó dolog. Kikászálódtam az ágyból, kinéztem az ablakomon, és kis híján felsikítottam. A kertben állt valaki, és az ablakomat nézte. Gyorsan lerohantam a lépcsőn, és feltéptem a bejárati ajtót… De a kertben már nem volt senki. Vissza mentem a szobámba és lefeküdtem. Úgy rémlett, mintha az illetőnek vörös haja lett volna. De neem ez hülyeség, mit keresett volna itt Castiel. Ezen gondolkozva aludtam el.